A napokban volt Hálaadás az Egyesült Államokban, ezért a héten a témához kapcsolódó történeteket, írásokat töltök fel. Bár mi magyarok – SAJNOS – nem vettük át ezt a csodás ünnepet Amerikától, mégis én itt a Színes Világa Magazinnál Hálaadó Hetet tartok. A mai napra olyan könnyfakasztó emberi történeteket gyűjtöttem egybe, amelyek megmutatják, miért is lehetünk hálásak?

1. Gazdagok és szegények

Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, elviszi vidékre 7 éves kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt, hogy milyen szerencsés családban él.

Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa megkérdezte fiát.

− Nos, mit gondolsz erről az útról?

– Nagyon jó volt, apa!

– Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek?

– Igen.

– És mit láttál meg még mindebből?

– Azt apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak. A mi udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig, amíg a szem ellát. És végül láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog családként élnek. Te és anyu viszont egész nap dolgoztok, és alig látlak titeket.

Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben, mire a kisfiú hozzátette:

− Köszönöm apa, hogy megmutattad, milyen gazdagok is lehetnénk.

2. Az ablak

Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben.
Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közeli volt.
A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva.
Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben.
Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében.

Az ablak egy kellemes, tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve. Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot, a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt.

Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján.

A napok és hetek teltek.
Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre.
Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat.

Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta. Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot.

A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem láthatta a falat sem.
Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! – mondta a férfinak.

3. Tanmese a szeretetről

Egy asszony kijött a házból, és három hosszú, fehér szakállú öregembert látott üldögélni az udvaron.

Nem ismerte őket. Így szólt:       

− Nem hinném, hogy ismernélek benneteket, de éhesnek látszotok.

Kérlek benneteket, gyertek be, és egyetek valamit!

− A ház ura itthon van? − kérdezték.

− Nem − válaszolta az asszony. − Nincs itthon.

− Akkor nem mehetünk be − felelték.

Amikor este a férje hazaért, az asszony elmondta neki, mi történt.

− Menj, mondd meg nekik, hogy itthon vagyok, és hívd be őket! − válaszolta a férj.

Az asszony kiment, és újra behívta az öregeket.

− Együtt nem mehetünk be a házba − felelték.

− Miért nem? − kérdezte az asszony.

Az egyik öreg magyarázatba kezdett: − Az ő neve: Jólét − mutatott egyik barátjára, majd a másikra mutatva azt mondta: − Ő a Siker, és én vagyok a Szeretet.

− Majd így folytatta: − Most menj vissza a házba, és beszéld meg a férjeddel, melyikünket akarjátok behívni.

Az asszony bement a házba, és elmondta a férjének, amit az öreg mondott.

A férj megörült. − Ez nagyszerű! − mondta. − Ebben az esetben hívjuk be Jólétet! Hadd jöjjön be, és töltse meg a házunkat jóléttel!

A felesége nem értett vele egyet: − Kedvesem, miért nem hívjuk be inkább a Sikert?

A menyük eddig csak hallgatta őket, és most előállt saját javaslatával:

− Nem lenne jobb a Szeretetet behívni? Az otthonunk megtelne szeretettel.

− Hallgassunk a menyünkre! − mondta a férj a feleségének.

− Menj, és hívd be Szeretetet, hogy legyen a vendégünk!

Az asszony kiment, és megkérdezte a három öreget: − Melyikőtök a Szeretet?

Kérlek, gyere be, és legyél a vendégünk!

Szeretet felállt, és elindult a ház felé.

A másik kettő szintén felállt, és követték társukat.

Az asszony meglepve kérdezte Jólétet és Sikert:

− Én csak Szeretetet hívtam, ti miért jöttök?

Az öregek egyszerre válaszoltak:

− Ha Jólétet vagy Sikert hívtad volna be, a másik kettőnek kint kellett volna maradnia.

De mivel Szeretetet hívtad, ahova ő megy, oda mi is vele tartunk.

Ahol Szeretet van, ott megtalálható a Jólét és a Siker is!

4. A csodababa          

Egy kisfiú 1967-ben egy forró augusztusi napon, a vártnál hat és fél héttel korábban született meg, és gyorsan betették egy inkubátorba. A mindössze két kiló tizennégy dekás újszülött olyan volt, mint egy felfújható, kissé leeresztett gumibaba, de az anyjának mégis ő volt a legszebb.
Az apja, doktor Smith megpróbálta elmondani a feleségének, Donnának, hogy a kisfiú besárgult. (Akkoriban ezt a komplikációt még nem tudták megfelelően kezelni.) Az orvos férj, különös tekintettel az asszony korábbi három vetélésére, legszívesebben azt mondta volna, hogy minden rendben, de hát a kisbaba nem volt jól.

Donna Jeffrey-nek nevezte el a kisbabát. Amikor a sárgaság súlyosbodott, az orvosok mindent elkövettek, hogy megmentsék a gyermeket. Tudták azonban, hogyha Jeffrey mája hamarosan működni kezdene is, és a kisfiú életben marad, a sárgaság miatt agykárosodás léphet fel.
Mindeközben Donna megingathatatlanul bízott benne, hogy a fiúcska renbe fog jönni. Az ápolónők sajnálták őt, s miután tudták, hogy a kisbaba valószínűleg meg fog halni, megengedték az asszonynak, hogy vele legyen. Amikor Donna megérintette az apró, törékeny testet, és azt suttogta neki, hogy nagy, erős férfivá fog felnőni, a kis Jeffrey mosolyogni kezdett. Ezt elmondta a nővéreknek, ők pedig szomorúan néztek rá, és azt mondták, hogy a kisbabák reflex-szerűen mosolyognak, az asszonynak pedig pihenésre van szüksége.

A családtagok már a temetéssel kapcsolatos teendőket beszélték meg az apával és a plébánia papjával. Végül bementek Donnnához, hogy vele is beszéljenek, de ő sírva küldte ki őket a szobából. Az ő kisgyerekét nem fogják eltemetni, mert haza fog menni, sárgulás ide vagy oda. Gondolni sem akart a temetésre!

Hatvankét óra múlva ismét vért vettek a babától, és a sárgaság jelentősen csökkent. A kis Jeffrey kétóránként enni kezdett, Donna állandóan beszélt hozzá. A következő vizsgálatnál az eredmény tovább javult, és a kisgyermek a születése után három héttel hazament. Ezzel azonban nem ért véget a történet.

Hat héttel később az első felülvizsgálaton az orvos azt mondta Donnának, hogy véleménye szerint a gyermek vak, mert a koraszülés következtében folyamatosan romlott a látása. Az asszony állította, hogy ez képtelenség, hiszen a kicsi követi őt a szemével. Néhány további visgálat be is bizonyította, hogy a diagnózis téves volt.

Jeffrey tizenhárom hónapos korában enyhe agyvérzést kapott. Berohantak vele a kórházba. Számos vizsgálat után az ideggyógyász felállította a diagnózist: hidrocefalia. Azonnali műtétet javasolt.

Donna megint nem tudta elfogadni az orvos véleményét. Ha a fia vízfejű, a betegség miért csak most fejlődött ki? Persze az asszony mindenbe belement, hogy segítsen fián, de ő maga is kidolgozott egy tervet. A műtét előtt felhívta az ismerőseit szerte az Egyesült Államokban, és azt kérte tőlük, hogy három nappal a műtét előtt minden este hétkor imádkozzanak a kisfiáért. Hozzátette, hogy ha módjukban áll, szóljanak másoknak is, csatlakozzanak hozzájuk.

Amikor elérkezett a műtét napja, az asszony nyugodt volt. Amerika hét államában imádkoznak az emberek a fiáért. Később értesült arról, hogy a barátok szóltak az ismerőseiknek, és azok is szóltak a barátaiknak, s így három egymást követő estén hét órakor végül több százan imádkoztak Jeffrey-ért. Egy pici gyermekért, akit nem is ismertek!

A műtétet korán reggel kezdték el. Donna és férje a kórház folyosóján járkált fel-alá, amikor váratlanul kirohant az idegsebész a műtőből, vadul lobogtatva a felvételeket. Fülig érő szájjal mosolygott.
− Ez csodálatos! ... az utolsó vizsgálat szerint nincs is szükség műtétre!

Mindnyájan egyszerre sírtak és nevettek. Az idegsebész azt mondta, nem tudja, mit gondoljon. Erre az eredményre nincs semmilyen magyarázat. És Jeffrey hazatért a barátok és rokonok ünneplő gyülekezetéhez. Mindenkit, aki érte imádkozott, értesítettek az eredményről, és köszönetet mondtak a fohászaikért. A gyermeknek nem volt soha többé agyvérzése.
Másokkal összahasonlítva azonban fejlődése még mindig nagyon lassú volt.

Amikor Jeffrey-t három éves korában kivizsgálták, a gyermekorvos komoran nézett a szülőkre. Megkérdezte, nem gondoltak-e arra, hogy intézetbe adják a gyereket? Donna megdöbbent, és a javaslatot elutasította.
Jeffrey három éves korában még nem tudott beszélni, ezért az anyja olyan foglalkozásokat vezetett be, amelyek igénybe vették a fiú valamennyi érzékszervét − a látást, szaglást, érintést, ízlelést és hallást. Donna hitt abban, hogy Jeffrey normális, csupán nem követi a többi gyerek szokásos fejlődési menetét. Ennek ellenére a fiú négy éves koráig nem beszélt, s az egyik tanárnak az volt a véleménye, hogy "speciális iskolába" kellene íratni, mert szerinte a fiú értelmi fogyatékos.

Donna kitartott. Végül normális iskolában maradt Jeffrey, és a tanárok alig akarták elhinni, hogy a fiú néhány hónap elteltével már kifejezetten gyors felfogású gyereknek látszott.
A gyermekorvosi felülvizsgálaton azonban az orvos mégis úgy vélte, hogy a kisfiú elmaradt a fejlődésben, sőt, véleménye szerint Jeffrey autista.
Donna úgy döntött, hogy most már elege van. Jeffrey-ről születése óta "megállapították", hogy valószínűleg vak, vízfejű, epilepsziás, szellemileg elmaradott, és végül autista.

Donna megmondta az orvosnak, hogy ezt egyáltalán nem hiszi, és kisfia idejében el fogja végezni az első osztályt.
Bár Jeffrey hangulata időnként labilis, és figyelme szétszórt volt, az évek során úgy fejlődött, mint a többi gyerek. Tanulási készsége átlagos volt, később cserkészvezető lett, kiváló hallgató, felső évfolyamban elnöki ösztöndíjas lett, tanulmányi eredménye kiváló volt, kitüntetéssel végezte a főiskolát, és elvégezte az orvosi egyetemet is, és gyakornok lett egy híres klinikán.

Egyik nap egy idősebb férfi rontott be a rendelőbe. Öngyilkosságot akart elkövetni, de az egyik barátja megakadályozta és behozta a klinikára. Jeffrey megkérte a férfit, hogy beszéljen az életéről. Elmondta, hogy mennyire elkeserítette utolsó válása, és az, hogy elbocsátották a munkahelyéről, ahol évek óta dolgozott. Elvesztette minden reményét, vége az életének, és semmit sem ért, amit eddig tett. Jeffrey beszélgetett vele még egy ideig, és felírt neki egy nyugtatót.

A beteg hirtelen ránézett az orvos kitűzőjére, és elolvasta a nevét.
− Jeffrey Smith? Nem Donnának hívják az anyját?
− De igen! Honnan tudja?
− Maga a csodababa! Imádkoztam magáért, amikor pici gyerekként kórházban volt, és most orvos lett, ez csodálatos!
− Maga tényleg imádkozott értem?
− Igen, hetente háromszor, este hét órakor éveken át! Azt mondták, elegendő, ha csak a műtétig tesszük, de néhányan úgy gondoltuk, hogy folytatjuk még egy ideig.
− Éveken át imádkozott értem?
− Igen.

− Köszönöm, hogy törődött velem! Köszönöm! Hogy orvos lettem, az az ön sikere is! − modta meghatottan.

Jeffrey könnyes szemekkel átölelte a páciensét − egy férfit, aki órákkal ezelőtt arra gondolt, hogy eldobja magától az életét, mert semmit nem ért, amit eddig tett.

5. A Nő

Amikor Isten a Nőt teremtette, késő estig dolgozott a hatodik napon.

Egy angyal arra járt, és megkérdezte: Miért töltesz annyi időt ezzel?

És az Úr azt felelte:

Láttad az összes specifikációt, aminek meg kell felelnem, hogy megformáljam őt?

− Mosható legyen, de ne műanyag.

− Több, mint kétszáz mozgó alkatrészből álljon, melyek mindegyike cserélhető kell, hogy legyen és mindenféle étellel működnie kell.

− Képesnek kell lennie egyszerre több gyermeket karjában tartani, megölelni őket úgy, hogy az meggyógyítson mindent a lezúzott térdtől az összetört szívig és mindezt mindössze két kézzel.

Az angyalra mindez mély benyomást tett.

− Csak két kéz....lehetetlen! És ez a standard modell?! Túl sok munka ez egy napra....várj holnapig, és fejezd be őt akkor.

− Nem − mondta az Úr. − Már annyira közel vagyok, hogy befejezzem ezt a teremtményt, mely szívem legkedvesebbje lesz. Meggyógyítja magát, ha beteg, és egy nap 18 órát tud dolgozni.

Az angyal közelebb jött, és megérintette a Nőt.

− De Uram, olyan puhának alkottad őt!

− Igen, puha − mondta az Úr. − De erősnek is alkottam. El sem tudod képzelni, mit visel el és győz le.

− Tud gondolkodni? − kérdezte az angyal.

Az Úr azt felelte:

− Nemcsak gondolkodni tud, de érvelni és egyezkedni is.

Az angyal megérintette a Nő arcát.

− Uram, úgy tűnik, a teremtmény ereszt! Túl sok terhet róttál rá.

− Nem ereszt. Ezek könnyek − javította ki az Úr az angyalt.

− Az mire való? − kérdezte az angyal.

És mondá az Úr:

− A könnyekkel fejezi ki bánatát, kételyeit, szeretetét, magányosságát, szenvedését és büszkeségét.

Ez igen nagy hatást tett az angyalra. − Uram, te zseniális vagy. Mindenre gondoltál. A Nő valóban csodálatos!

Valóban csodálatos!

A Nő olyan erők birtokában van, melyekkel ámulatba ejti az embert. Képes kezelni a gondokat és nehéz terheket hordozni. Magában tudja tartani boldogságát, szeretetét és véleményét. Mosolyog, mikor sikoltani szeretne. Dalol, mikor sírni volna kedve, sír, mikor boldog és nevet, mikor fél.

Harcol azért, amiben hisz.

Kiáll az igazságtalansággal szemben.

Nem fogadja el a „nem”-et válaszul, ha tud egy jobb megoldást. Átadja magát, hogy családja gyarapodhasson. Elviszi a barátját orvoshoz, ha fél.

Szeretete feltétel nélküli.

Sír örömében, ha gyermekei győzedelmeskednek.

Boldog, ha barátai jól vannak.

Örül, ha születésről vagy esküvőről hall.

Szíve összetörik, ha közeli rokona vagy barátja meghal.

De megtalálja az erőt, hogy elboldoguljon az élettel.

Tudja, hogy egy csók és egy ölelés meggyógyíthat egy összetört szívet.

Csak egyetlen hibája van: Elfelejti, mennyire értékes...

Forrás:

Internet (Facebook)

CSODABABA forrás: HITKÖZNAPOK (FACEBOOK)

Ez a cikk eredetileg a SzínesVilága magazinban jelent meg! 

További cikkeket ITT OLVASHATSZ !